Hogy az ember lényegében a legnagyobb szerelem hevében, a dugig tömött buszon, vagy a tulajdon ágyában is egyedül van, tulajdonképp nem nihilista megállapítás. Ez tény. Azt hiszem, hogy az önzetlen cselekedeteim is önző okok miatt tettem. Egyedül, magamért. Talán más is, de más még nem voltam.
Nem tudom, hogy önök hogy vannak vele, de én kétféleképpen tudok egyedül lenni. Ott van az a furcsán tehetetlen, kapálózós érzés, amikor nem szeretnék már magamban maradni, és van az, amikor élvezem az egyedüllétem: amikor ezt az indokolatlanul kapálózóst végre sikerül alaposan szájon vágnom, amikor végre elég vagyok a tulajdon életemhez.
(Oké, mondhatják, az ember nem ennyire szélsőséges. Nyilván én sem, csupán annyit tennék hozzá, hogy ezek az őszinte pillanatok, amikor épp van időm egy Facebook poszt és a bolt között magamon töprengeni, mert épp nem csinálok valamit. Igazuk van. A játék kedvéért folytassuk így, maradjunk ennél az őszinte állapotnál. Nyilván lehet az ember elégedetten, jókedvűen, cukormázasan egyedül. Ez az ideális eset, ez az, amiért illene egy-egy imát lefekvés előtt elmorzsolni annak, akik ilyenben leledzik.)
Szóval a tulajdon életemben én is hol itt, hol ott tartok. Mikor hogyan zökkenek, koppanok. Előfordul, hogy túl sok időm marad magamra, ahhoz képest, hogy könnyebb lenne nem önmagammal foglalkoznom. Ilyenkor jön a futócipő órája.
Van, akit az esti horgolás, van, akit egy jó könyv és egy pohár bor társasága nyugtat meg. Engem a futócipőm. Ma is ilyen nap van. Kívánom. Pedig tudom, hogy fog fájni. Van valami hát-izém. Harminc fölöttiek már tudják, miről beszélek: olyan ez, ami indokolatlanul fáj, de kitartóan, egy marék gyógyszer sem mulasztja el. Mindezt azért említem, hogy önök is értsék: nem könnyű engedni a kísértésnek.
Pár éve futok. Nem ritka, hogy a futás a napom fénypontja. Rám kacsint a fekete nadrág, a zipzáras felső, a könnyenszáradós póló, a tarka cipő. Elsimítom a lábszáramon elcsavarodott nadrágot, a nyakamnál lazítok egyet. A telefonok, ez a két rabszolgahajcsár, most itthon marad. Ne kísérjen senki. Egyedül akarok lenni, magammal akarok futni, mással nem. Izomból húzok a cipőfűzőre, a kulcscsomót a kerek kő alá rejtem és elindulok.
Három hete nem futottam. Nem merek melegíteni, a hátam nem bírja. Már hasogat. Először komolyan szívinfarktusnak véltem, mert a bal kezemben kezdte. A mutatóujjam és a középső jeleztek finoman. Nem foglalkoztam az érzéssel, ameddig a csuklómig nem jutott el. Kúszott felfelé, akárcsak most. Igen. Már a könyökömnél van, már a vállnál, hopp, belemarkol a mellkasomba. Épp felfelé haladok, a rozsda és a fájdalom mellett nem zavar a csepergő eső. A narancsszínű cipőm csúszik a sárban, majdnem elesem. A hátsó út, ami a temető és a kis fallal körülvett templom felé visz ma borzalmas. Elnehezednek a lábaim, a fájás erősödik, tulajdonképp meg kellene állnom. A józan észről viszont lemondok. Holdjárós bakancsként húz a cipőre ragadt sár, inkább letérek az útról. Rosszul esik az újabb emelkedő, balra fordulok, a letarolt búzamezőn, a pár centinyi szármaradványok megtisztítják a cipőm. Már nem olyan nehéz. A mellkasom továbbra is szúr, de mintha engedne a fájdalom. Pár lépés és elpattan. A hangot persze nem hallom, de szappanbuborékká válik, a sajgás szétspriccol a felsőtestemben. Érzem a nyomát, de már tudom, hogy bemelegedtem. Nem sietek, közepes erőfeszítéssel haladok, igyekszem a ritmust tartani. A villanyoszlopnál balra, a határkőnél jobbra, a vackornál megfordulok.
Elmelegedik mindkét tenyerem. Már nem fázom, pedig az eső eláztatott. Egyenletesen szuszogok és a tehetetlenségen töröm a fejem. Azon, hogy megint itt van egy helyzet, ami nem rajtam múlik, és nem tudok mit tenni ellene. Eszembe jut a lány szeme, akit nem mertem átölelni, amikor a karomra hajtotta a fejét. Aztán bemelegedik a lelkem is. Már nem bántanak a dolgok. Lekerül a tehetetlenség súlya a vállamról, szeretettel gondolok magamra, az előző lányra, a következőre és így tovább. Furcsa belső béke állapota ez. Ezt keresik a futócipőim, ezt keresem futás közben én magam. A békés egyedüllét csak pár kilométernyi távra van. Gyorsítok.
