Az ember érzései időnként a legfurcsább forrásokból táplálkozva, a legeslegváratlanabb helyzetekben törnek elő. Történetesen egy mozifilm közepén születik az alábbi gondolatmenet, úgy, hogy a vetítővásznon éppen a valóság keserű piruláját adagolja nekünk Kostyál Márk, a Kojot című filmben. Távol álljon tőlem, hogy bármit is spoilerezzek, csak annyit árulok el, hogy a filmben, eléggé mellékágon, gyerekvállalásról is van szó.
Mint minden gyerektelen férfi, sőt, talán néhány apa is, én is kissé bizonytalanul viszonyulok a csecsemőkhöz. Valahogy nem tudom hová tenni őket, nem értem a sírást, gügyögést, és azt hiszem, ők sem értik az én csodálkozó szavaim. Ez még csak-csak rendjén volna, de ők olyan törékenyek és én annyira, de annyira bénán fogom őket. Ha leejtem, mi lesz? – gondolom ilyenkor, és nem túlzás, hogy be vagyok rezelve rendesen. Arra is gondolok néha, hogy ha egyszer nekem is lesz gyerekem, talán majd nem félek, talán majd határozottan fogom meg, talán majd értem őt. Talán.
Aztán meg a terminológiával is hadilábon állok. A terhesség szót kifejezetten rühellem, nem szeretek teherként gondolni egy megfogant emberi lényre, bár láttam én is az anyaság alatt elzombult nőt. Nem ritka jelenség. Elméleteket gyártani kár is lenne, minden család, minden gyerek más kihívás – viszont mégis van egy elméletem. Nem is elmélet, inkább érzés. Nem lehet véletlen, hogy oda születünk, ahova, nem véletlen, hogy a szüleink azok, akik. Ha úgy tetszik, képzelje el mindenki mesének: a megfogant testhez csatlakozik a lélek, valahol a felhők fölött, láthatatlan csúszdán érkezik hozzánk, akik már itt vagyunk, csupán azért, mert minket választott.
Na de vissza a Kojothoz. Becsületes magyar játékfilm, nem kevés erőszakkal, elmei erejű starttal. Mindenről szólhat, de gyerekvárásról kevéssé. És mégis, jön ez a furcsa érzés. Azt hiszem, ezt csak az ismeri, aki maga is átélte: gyereket akart, illetve akartak, többes számban. Az érzés erejét tekintve olyan, mint a szerelem. Igazán őszinte, igazai vágyakozás valami után, ami még nincs, valaki után, akihez még a személyisége hiányában viszonyulni is nehéz. De ott van az érzésben a kimondhatatlan szülő-gyerek kapocs, illetve, amit ebből az ember ebben a stádiumban érezhet, a maga visszavonhatatlanságával, abszolút mivoltával. Van belőle a szerelemből is valami, hiszen két ember sorsát köti össze, lényegében örökre, sokkal inkább örökre, mint egy anyakönyvvezető előtt tett ígéret. Közös szeretet, közös elköteleződés, közös összefogás, örökre mondanám, mert az ember bizonyos értelemben örökké él, az életünket mindenképp öröknek éljük meg, és a gyerek pedig elkísér a végéig – elméletben.
Az elkövetkező évek, évtizedek bizseregnek ilyenkor, vagy a kézzel foghatóvá vált optimizmus a következő periódust illetőleg – nem tudom. De bizsereg, ficánkol a bordáim közt. Ezen töröm a fejem, próbálom elemezni magam, miközben megy a vásznon a csihi-puhi. Mindennek dacára ekkor világosodom meg, hogy miért használjuk a gyerekáldás szót. Lehet, az éjjel folyton felsíró újszülött idegdaráló, de a várakozás bizonyos szempontból igenis áldásnak tűnő állapot. (Igen, tudom az ellenérveket, kérdezzek meg egy várandós anyukát, aki épp kidobta a prémet. Meg a fájások. Meg sok, sok minden más, de kell ott valami jónak is lennie…)
Mozi után azon töprengek, simán megtörténhet az is, hogy rosszul érzem ezt az egész várakozós dolgot, hiszen mondom, jó messze állok ettől az eseménytől. Hogy miért bizsereg mégis bennem mindez? Ki tudja. Talán éppen szeretettel néz rám az a bizonyos lélek. Akármi is legyen, szépen előkotrom a futónadrágom, felveszem a cipőm. Érdekes lesz a mai futás.
