A leszállást, a megérkezést, a kipakolást várták mindannyian. Maszkot le, tejet és tojást a hűtőbe, tusfürdőt a kád szélére, a vécépapírt pedig a szekrény tetejére, mert a régiből maradt még két tekercs. Ezt a kipakolást várja mindenki, mert semmi bonyolult nincs benne. Betanultuk mindennek a helyét. A tej nem kerül a kád szélére, a vécépapír pedig be sem férne rendesen a hűtőbe. A hazafelé tartó, késői buszon a bevásárlás mellett mindig cipelünk valami fájdalmas, megfoghatatlan csomagot is. Olyasmit, amit az ember nem tud robotszerű mozdulatokkal lepakolni. Olyasmit, ami, ha rátelepedik a lélekre, alig tudunk felállni tőle leszálláskor. A nap végére pedig mindig ez a teher győz. A bevásárlószatyrunkat mindenki láthatja, a belső csomagunkat szinte senki. Ott, a buszon együtt cipekedtek az emberek. Együtt, egy helyen, közben mindenki külön, saját világban. Senki nem nézett a másikra. A lány mellett álló idős úr is csak bámult maga elé, amikor csendes, nagyapásan lágy hangon megszólalt:
- Ne sírjon, kisasszony! A maszk a szemeit nem takarja el és az emberek látni fogják magán, hogy sebezhető.
(Fotó: Mateusz Majewski)
