Bent pedig a csendes, félhomályos irodaszobában — ezt látjuk a film nagy részében — egy asztalnál a jól ápolt, csinos, fiatal hivatalnoknő rezzenéstelen arccal végzi rutinos tevékenységét (úgy tűnik, képeslapokat jegyez). Időnként kissé elérzékenyülve a kezében tartott, valószínűleg a kinti műveleteket irányító lovagjától ajándékba kapott melltűjét (amely előzőleg az egyik áldozat tulajdona lehetett) nézegeti. Egy adott pillanatban úgy tesz, mintha fel akarná próbálni. Szemmel láthatóan gondolatai, érzései egészen máshol járnak. Később kinéz egy nyitott ablakon, de nem azt látja, ami kint folyik. Talán a saját magánélete foglalkoztatja. Aztán becsukja az ablakot és visszatér munkájához.
Azért történhetnek meg a legrosszabb dolgok — sugallja a film —, mert sohasem vagyunk ott, ahol vagyunk, és túlságosan függetlennek érezzük magunkat az eseményektől. A holokauszt nem egy szerencsétlen eset, hanem a heideggeri „létfeledés” állapota. Az emberi dolgokkal szembeni közömbösség, a lét banalitássá változtatása táptalaja lehet a barbárságnak, szükségszerűen involválja az ember feltétlen értékét tagadó élethelyzeteket. Ezért lesz a film végi, a tömegmészárlást csak sejtető, de így is megdöbbentő látványú rövid, külső epizód a meghatározó elem. A belső a külsőhöz viszonyítva kap jelentőséget, és fordítva. Tulajdonképpen a belső és a külső valóság ugyanaz a valóság, de tudathasadásos valóság. Ebben magunkra ismerhetünk: olyanok vagyunk, akikkel csak úgy történnek a dolgok.
A Türelem nemcsak a holokausztról szól, hanem az emberi létállapotról is. Mondhatnám, a holokauszt az ember létkérdése. Mert tulajdonképpen mindig „ott” vagyunk. Embercsoportok (népek, nemzetek stb.) megbélyegzése és a létezéshez való joguk tagadása bármikor lehetséges. És be is következik, észrevétlenül.
A „kereszthalál” szimbolikus jelentése állandó jelenvalóságában van. A „keresztre feszítés” mindennapos emberi történet, de sajnos észre sem vesszük. Úgy, ahogy a „korona” és az orosz-ukrán (orosz-amerikai) konfliktus ügyében történik. A nyugati „demokratikus világ” igazságosztói számára nincs felháborítóbb az orosz önérzetnél, ezért büntetésből kiközösítik Oroszországot, és az orosz kultúrát semmisnek nyilvánítják. Mindegy, mibe kerül. A pénz vonzáskörében fölerősödő gyűlölet felülírja a rációt.
A módszer ismerős. Orosz vagy „oltatlan” egykutya. Mindezt kiegészíti a „fehér” háttérbe szorítása, sőt, vezeklésre ítélése vagy épp a magyar kormány folyamatosan vegzálása az európai fórumokon, a magyar választói akarat semmibevétele..A közvélemény pedig most is megosztott: a közönyöseken kívül vannak, akik részrehajlóan, a hatalom fejével gondolkoznak, és vannak, akik körültekintően, a saját fejükkel. A dologban az a rossz, hogy a helyzet addig tartható fenn, amíg az utóbbiak nem lesznek többen. Márpedig egyelőre az élet megy tovább, mintha mi sem történne. Ugyanúgy, mint annak idején…
