(Marosillye, 1580. november 15. – Gyulafehérvár, 1629. november 15.)
Bethlen Gábor Marosillyén született 1580. november 15-én. Apja Bethlen Farkas, édesanyja gyergyószárhegyi Lázár Druzsina volt. Édesapja 1592-ben meghalt, ekkor édesanyjuk a gyerekekkel, Istvánnal és Gáborral hazaköltözött Csíkba, ahol hamarosan az anya is elhunyt. Az árvákat anyjuk testvérbátyja, Lázár András főkapitány szigorú vallásos szellemben, az erdélyi határőrséget képező székelyek módján, katonának nevelte. István békés, visszahúzódó természetű volt, később is csak akkor lépett a nagypolitika színterére, amikor bátyja távozott az élők sorából. Gábor viszont „kora ifjúságától fogva magasabbra nézett, ékesszóló, merész, magabiztos, semmit lehetetlennek nem tartó ífjú volt” – írja udvari történetírója, Bojti Veres Gáspár. Életét teljesen a katonáskodásnak szentelte, szolgálatkészségével és szerénységével hamar kitüntette magát Báthory Zsigmond udvarában, ahova 13 éves korában került apródként. Az első katonai próbákat a tizenöt éves háború csatáiban állta ki. Később, a nagy fejedelem vitézségének mérlegét így vonja meg Keserűi Dajka János: „Az igaz csaták számát, melyekben részt vett, harmincnégyre lehet tenni; inainak vágását, csontjainak törését, az itt is, ott is látható sebhelyeket, melyeket főleg a törököktől és tatároktól kapott, megmutathatja.”
Az 1500-as évek végén Erdély politikáját a bizonytalankodás jellemezte, ami az országot súlyos válságba sodorta. 1599 januárjában Bethlen Prágába megy a Bocskay István-vezette küldöttség tagjaként és az itteni benyomások, valamint a gyorsan bekövetkező hadi események egy életre megtanították arra, hogy Magyarország és Erdély német részről valós segítségre nem számíthat. A tények hatására tudomásul kellett vennie, ahogy később maga mondta, hogy a török „Istentől a mi oltalmunkra rendeltetett nemzet”.
A Habsburg üldözés elől a törököknél menedéket találó bújdosók 1603-ban küldöttséget menesztettek a Portára azzal a kéréssel, hogy segítse hazatérésüket és engedélyezze a fejedelemválasztást, cserében hűséget esküdtek. Választásuk az akkor 23 éves Bethlen Gáborra esett, aki visszalépett, de segített megfelelő személyt keresni Bocskai István személyében. Ez volt élete első nagy diplomáciai sikere, hogy az egykori törökverő Bocskai számára megszerezte Konstantinápoly katonai és politikai támogatását.
Bocskai kétéves uralma alatt megkezdődhetett az ország újjáépítése, csakhogy halálát követően a fejedelmi trónt az a Báthori Gábor foglalta el, akit kezdetben ugyan maga Bethlen is a legméltóbbnak gondolt és teljes tekintélyével a megválasztásán fáradozott, de aki képtelen volt feladata magaslatára emelkedni. A Bethlen jellemzése szerint „nyugtalan elméjű, újabb-újabb veszedelmekben gyönyörködő, békességben nem élő, állhatalan” Báthori a török császárt és a Habsburg uralkodót is ellenségévé tette, minden értékes erőt elidegenített maga mellől, és a fejedelemséget a teljes romlásba taszította.
Bethlen 1613 szeptemberében, miután a törököt meggyőzte arról, hogy Báthori alkalmatlan az uralkodásra, Szkander pasa hadainak kíséretében visszatért Erdélybe, ahol a rendek október 20–26. között Kolozsváron rendezték meg az országgyűlést, és ahol Bethlen Gábort – a Szkander seregére való tekintettel „féltökben szabadon” – fejedelmükké választották.
Megválasztása természetesen felháborodást keltett Bécsben, a fejedelmet nemcsak török barátsággal vádolták, de azt is terjesztették róla, hogy áttért a muzulmán hitre. Az 1615-ben kötött nagyszombati megállapodással sikerült átmenetileg békét teremteni: Bethlen elismerte a király főségét, Ferdinánd is elismerte az ő fejedelemségét, és az elfoglalt várakat (Nagybánya, Ecsed, Huszt, Tasnád) visszaadta Bethlennek.
1616-ban Bécs ismét ellenségeskedést szított: Homonnai Drugeth Bálintot léptette fel trónkövetelőként, sőt a budai pasát is megvesztegették. Homonnai megígérte, hogy Nagyváradot, Borosjenőt és Lippát átadja a szultánnak és évi 100 ezer aranyat fizet a Portának. Bethlen követein keresztül elérte, hogy a Porta Ali pasának megtiltotta Homonnai támogatását, serege pedig a trónkövetelő csapatait kiűzte az országból. Az 1617-ben megkötött második nagyszombati béke véget vetett a császári udvar tervének, és lényegében megismételte a korábbi egyeszség első pontjait.
1618-ban a Cseh Királyság rendjei felkeltek a Habsburg-dinasztia uralma ellen. A felső-magyarországi rendek Bethlenhez fordultak segítségért, mert felismerték, ugyanaz a veszély fenyegeti őket is, mint Csehországot. A fejedelem 1619. augusztus 26-án indult el Gyulafehérvárról 30 ezer katonával, szeptember 12-én már Debrecen alatt volt. Kapitánya, Rákóczi György bevette Kassát, a derékhad a császáriaktól elfoglalta Kállót, Szatmárt, Ecsedet, Tokajt, Felső-Magyarországon pedig Rédei Ferenc és Szécsi György Szendrőt, Ungvárt, Szádvárt, Dévényt, Palánkot és Érsekújvárt. Bethlen hitsorsosai megsegítésére 10 ezer lovast küldött, ő maga bevette Pozsonyt, majd körülvette Bécset. Ekkor Homonnai Felső-Magyarországra rontott, legyőzte Rákóczi György csapatait és azzal fenyegetett, hogy elvágja az Erdély felé visszavezető utat. Ezt Bethlen nem vállalhatta, ezért felhagyott Bécs ostromával, és visszafordult. A hadjáratot követően népszerűsége odáig nőtt, hogy a pozsonyi országgyűlés Magyarország királyává választotta, ám Bethlen nem engedte magát megkoronázni: tudta, hogy a Porta megengedné, hogy magyar király legyen, de királysága nem egyesülhet Erdéllyel. 1620. január 16-án fegyverszünet jött létre II. Ferdinánd és Bethlen Gábor között, aki rájött, hogy egyedül maradt és Nyugat-Európa protestantizmusa nem hoz érdemleges áldozatot Kelet-Európában élő hittestvérei számára.
A császári csapatok a cseh- és morvaországi lázadást kegyetlenül megtorolták, és Bethlen tudta, hogy Erdély és Magyarország is hasonló sorsra juthat. Ezt megelőzendő, 1620 végén csatározásokat indított, ennek erdeményeképpen előnyös helyzetből kezdett béketárgyalásokat Ferdinánddal. Az 1622. január 6-án kötött nikolsburgi béke értelmében Bethlen lemondott a királyi címről és hódításai egy részéről, de megtartotta a Tiszántúlt és az ország északkeleti részét. A régi Partiumhoz további hét megye került (Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod és Abaúj), a fejedelem Oppeln és Ratibor hercege lett, továbbá a császár külön oklevélben adott biztosítékot arra, hogy megadja a rendek szabadságjogait, orvosolja a vallási sérelmeket, és a felkelőket kegyelemben részesíti.
Hazatérve Bethlent személyes veszteség érte: meghalt a felesége, Károlyi Zsuzsanna, akit 1605-ben vett feleségül. 1626. március 1-jén érdekházasságot kötött György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgával, Katalinnal, így sógorságba került Gusztáv Adolf svéd királlyal. Míg első feleségével igazi meghitt, bennsőséges viszonyt ápoltak, második házassága nem szolgálta a fejedelem személyes boldogságát: Brandenburgi Katalin művelt, előkelő szépség volt, de érzelmi szálak nem kötötték férjéhez.
Bethlen Bocskai politikáját követte, amit a 17. század első évtizedeiben szövetségkötésekkel igyekezett elérni. Célja a magyar nemzet felszabadítása és egyesítése volt, a protestantizmus szabadságának biztosításával. Azt remélte, hogy az Erdély és Magyarország egyesítésével létrejövő magyar királyság a cseh koronával szövetkezhet a török védelme alatt, és az így létrejövő birodalom lehet az alapja annak a hatalomnak, amely a Habsburgokkal és később magával a törökkel is szembefordulhat. Ennek érdekében 1626-ban szorosabbra vonta kapcsolatait az angol királlyal, a belga rendekkel, a dán koronával, 1628-ban a moldvai vajdával, és felmerült az orosz szövetség gondolata is. 1629 tavaszán Gusztáv Adolf ígért fegyveres támogatást. A nagy méretű, egész Európát átölelő előkészületeket azonban félbeszakította 1629. november 15-én bekövetkezett halála. „Erős központi hatalom, rendezett állam, gazdag kincstár maradt utána” – írja Buzogány Dezső, majd így folytatja: „Nemcsak annyit ért el, hogy Erdély és Magyarország elkerülte Csehország sorsát, és hogy uralma alatt a protestáns egyházak szabadságot élveztek, hanem Magyarország felszabadításának, a nemzeti királyságnak eszméjét is az utókorra hagyta úgy, hogy bel- és külpolitikájával már ráállott a megvalósulás felé vezető útra.”
A nagy fejedelem éleslátásának bizonyítéka, hogy a fejedelemséget a műveltség, a tudományok terén is európai szintre kívánta emelni, ezért határozta el magas fokú oktatási intézmény, a CollegiumAcademicum létrehozását, ugyanis az országépítő munkához jól képzett, tudós munktársakra volt szüksége. Az első kísérlet nem járt sikerrel, a Sziléziából meghívott első professzor, Opitz Márton, illetve a vele együtt érkező Kopisch Jakab és Pauli Frigyes hamarosan távoztak Erdélyből, így a gyulafehérvári kollégium 1629-re tanár nélkül maradt. Bethlen nem adta fel, újabb neves professzorokat hívott Gyulafehérvárra: Alstedius János Henriket, Bisterfeld János Henriket és Philippus Ludovicus Piscatort, az ő nevükhöz fűződik a gyulafehérvári akadémia felvirágoztatása. A fejedelem könyvtárról és nyomdáról is gondoskodott, az 1629-ben adományozott birtokok biztosították az intézmény zavartalan működését és az oktatók fizetését.
1629 júliusában adta ki nevezetes ármálisát, amellyel nemességet adott minden lelkésznek, utódaikkal együtt, felekezeti hovatartozástól függetlenül. A lekészi rend nemesi jelvényén olvasható mondat: Arte et Marte Dimicandum, azaz „Tudománnyal és fegyverrel kell küzdeni” voltaképpen az egész Bethlen-életmű összefoglalója.
Felhasznált irodalom:
Buzogány Dezső, Harc a tiszta evangéliumért, Kolozsvár, 1999.
Oborni Teréz, Erdély fejedelmei, Pannonica Kiadó, Budapest, 2002.
