Pálfi György 2015-től 2021-ig készült, 2022-ben bemutatott 79 perces játékfilmje, a Mindörökké szabad adaptációként könyvelhető el. A rendező saját látásmódjához és mondanivalójához alkalmazta Tar Sándor El, valahová című novelláját. A filmben egy értékvesztett emberi mikrokozmosz tárul elénk. A mindennapivá, megszokottá vált háború, mint az élet tagadása (már a film elején megtudjuk a repülőtéri televízió híradásából, hogy hat éve tart a háború Európában), az állandó fenyegetettség (egy magaslaton rejtőzködő mesterlövész szedi időnként áldozatait, nem kímélve sem gyereket, sem állatot), a bizalmatlanság (a lőfegyver nélkülözhetetlen önvédelmi eszköz), a kocsmában barbár módon viselkedő emberek, a folyton alkoholizálók és a rögtönzött katonai kórházban ápoltak, a testileg, szellemileg rokkantak látványa egy olyan világra utal, amelyben csak nyomai ismerhetők fel az emberi méltóságnak, és amelyben egyetlen cél a túlélés. Nem véletlen, hogy a film központi alakjai számára a lelőtt és lezuhant utasszállító repülőgép roncsai között talált tárgyak, élelmiszerek átmeneti létfenntartási forrást jelentenek, s az sem, hogy a helyi árucserében az egyenérték szerepét az erős szeszes ital tölti be.
Ebben a disztópikus világban még a hagyományos jelképek és jelszavak is groteszkül hatnak (lásd például a szabadság éltetését és a magyar zászló lengetését az alkoholtól mámoros hadirokkantak buliján). Az emberi élet elértéktelenedése, az emberiség morális és kulturális hanyatlása, az új barbárság, a militarizmus uralma, a Nyugat és a Kelet közötti háború, az egyén (egyéniség) elnyomása, a technokraták, pénzemberek „mindenhatósága” viszont már nem a képzelet szüleménye, hanem olyan jelenvalóság, amelyre lehetetlen nem gondolni a film nézése közben. A film végén ajánlásként ez áll: „a háború áldozatainak”, vagyis mindenkinek, hiszen mindannyian valamilyen módon a háború áldozatai vagyunk.
Pálfi ebben a totális hatalomnak kiszolgáltatott embernyomorító valóságban azt az ici-pici emberi érzést, moralitást keresi, ami megmaradt az egyének szintjén, a legszemélyesebb kapcsolatokban. Innen a groteszk mögött szerényen feltűnő fenséges, ami új és biztató előző filmjeihez képest. A film fiatal főhőse, a sebesülése miatt egy ideig visszavonulni kénytelen katona, Ocsenás János (Polgár Tamás remeklése) azzal tűnik ki környezetéből, hogy emberszámba vesz mindenkit, akivel találkozik. Darabossága ellenére atyai módon viselkedik, segíti, óvja, ápolja a rászorulókat. Még vannak humánus érzelmei. Életet, derűt próbál bevinni az elesett, elfásult emberek életébe. Viszonozza az ápolónő, Edit (Érsek-Obádovics Mercédesz) erotikus közeledését (a testiség itt is fő motívum). A repülőgép roncsainál való közös étkezésük azonban már szerelmi idill benyomását kelti, s a szebb idők romantikáját idézi. Hasonló érzések kerítik hatalmába a kocsmában megismert, ritkán józan alkalmi társát, Bérest (Menszátor Héresz Attila) is, azzal a lényeges különbséggel, hogy az ő esetében az érzelem tárgya egy magatehetetlen, játékbabaszerű, szüntelenül betegesen, eksztatikusan mosolygó, csak kéjes hangon gügyögő lény. Ő Margitka (Ubrankovics Júlia), aki az „égből pottyant”, a lelőtt repülőgépről származó túlélő (tehát a háború áldozata), akit János is kedvel, és aki nélkül Béres nem tudja elképzelni az életét, még azután sem, hogy féltékenységi rohamában (vagy kegyeletből?) fegyverével szétloccsantja az élőhalott lány agyát. János és Béres, akik egy ideig Béres lakásában együtt élnek Margitkával (János mindkettőjük ápolója), a kezdeti ellenségeskedésük ellenére az emberi dolgok iránti érzékenységükben hasonlítanak egymásra, ezért pozitív szereplőknek is tekinthetők. Ezt támasztja alá, hogy nagyközeli képkivágásban csak ők néznek szembe velünk őszintén egy adott pillanatban. János a történet végén búcsút vesz a magányossá lett Bérestől, mivel sebesüléséből fölépülve újra katonai szolgálatra kell jelentkeznie. A búcsú pillanatában a barátság felemelő érzése tölti el. Ebben a barátságtalan, ellenséges világban ez kivételnek számít. Megkönnyebbülten távozik ideiglenes tartózkodási helyéről. Átmeneti „szabadságának” létbizonytalanságát felváltja a személytelen hatalomnak feltétlenül engedelmeskedő magatartással járó biztonságérzet. Ám a világvége-hangulat marad. Derrida egyik írásában bizonyos értelemben a bibliai Jelenések Jánosát teszi felelőssé érte, ami az én olvasatomban annyit jelent: az egyén humanitásán múlik minden.
A film utolsó jelenetében Ocsenás Jánost küldetésben lévő magyar katonaként látjuk viszont. Egy emeletes ház tetejére vezénylik, ahonnan egy távcsöves puskával embereket (a parancs szerint 8-10-et) kell kilőnie egy ünnepi (vagy tiltakozó?) felvonuláson résztvevő tömegből. Íme, most ő a veszélyt jelentő mesterlövész, fenyegetettből fenyegetővé válik. Közelképben látjuk, ahogy a kamera a fegyver csövének végétől lassan halad a cső mentén a távcsőbe néző, a célozó fejéig. A következő pillanatban János kissé felemeli a fejét, és a távcső fölött a lenti célpontra, a felvonulókra néz. Mintha tétovázna. Ezzel ér véget a film. Vajon János lőni fog, vagy nem? Ez itt a kérdés.
