Kis kolozsvári járványtörténet: pestis és kolera

Amennyiben Európa régebbi történetét kutatjuk, rájövünk, hogy a mostani világjárványhoz hasonló helyzetek még sokszor előfordultak, de az akkori közlekedési viszonyok közt sokkal lassabban terjedtek a kórok, s megelőzésükre, gyógyításukra sokkal kevesebb lehetőséget találtak.

Az alábbiakban a két legrettegettebb járványos betegségnek a kolozsvári előfordulásaival, pusztításaival foglalkozunk. Mellettük még sok súlyos fertőző betegség terjedt hosszabb-rövidebb ideig, de többségüket már évtizedek óta sikerül kordában tartani. Itt csak a leprát, (fekete) himlőt, tífuszt, vérhast, szifiliszt, tuberkulózist, s a főleg gyermekek közt pusztító skarlátot, kanyarót, diftériát említjük. Ezekkel nem foglalkozunk.

A középkortól kezdve a 18. század végéig a pestis volt a világ legelterjedtebb járványos betegsége. Egyes feltételezések szerint már az ókori Rómában is pusztított, s a tájainkon élő honfoglalás előtti népeket is – köztük a hunokat – ez irthatta ki. Szent László király és V. László esetében feltételezik a halál okozójaként, Hunyadi Jánosnál biztosan megállapítható a pestis.

A 19. századig a pestisről nagyon keveset tudtak. Isten büntetésének vélték, füstöléssel, gyógyfüvekkel, kenőcsökkel, ráolvasásokkal próbálták gyógyítani – eredménytelenül. Az egyetlen hatásos eszköz az elszigetelés, a karantén volt. A karantént az elsők között Ragusában alkalmazták 1377-ben, amikor 40 napig elzárták a parti várost a külvilágtól: a quarantana (negyvennapos) olasz szóból alakult ki a mai karantén alak. A pestist még dögvésznek, fekete halálnak is nevezték, sőt a – török eredetű – csuma szó is előfordul vele kapcsolatban. Az Alexandre Yersin nevű svájci francia orvos hongkongi kiküldetése idején, 1894-ben fedezte fel kórokozóját, amelyet róla máig Yersinia pestis néven tartanak nyilván. Ezután már a terjedését is ki lehetett mutatni: a patkányok vérében fordul elő, az ezeket megcsípő bolha terjeszti tovább akár háziállatokra, akár emberekre. Háromféle variánsa alakult ki. A legismertebb a búbópestis, amikor a baktérium az ágyéki, nyaki mirigyeket támadja meg, s ezek hatalmas csomókká nőnek, idővel kifakadnak, s úgy fertőznek. A másik eset, amikor a baktérium a vérben terjedve vérmérgezést okoz, ez a szeptikémiás pestis. A harmadik típus a tüdőben szaporodó baktérium okozta tüdőpestis, ez cseppfertőzéssel is átadható. Mindegyik magas lázzal jár, gyakran fejfájással, tudatzavarral, s az oxigénhiányos bőr elkékülésével (feketévé válik – fekete halál). A fertőzés után 36 órával már halált okozhat a betegség, de van, akinél két-három napot lappang. Csak az erős szervezetűek élik túl. Általában 70%-os volt az elhalálozás. Az antibiotikumok – idejében adagolva – elpusztítják a kórokozót. Megelőzésére igen fontos a rendszeres patkányirtás. Az országokon végigsöprő járványok tulajdonképpen a természetes szelekciót is elősegítették: a gyengén fejlett gyermekek, a betegeskedő öregek mind elhulltak. A pestis „őshazájának” Közép-Ázsiát tartják, onnan indultak ki időnként a járványhullámok.

Pestisben elhunytak holtteste, mint biológiai fegyver

Az első nagy középkori pestisjárvány keletkezése egyben a biológiai fegyver alkalmazásának a kezdetét is jelzi. A genovaiak a középkorban a Krím félszigeten az ottani tatárok engedelmével erős várat építtettek Kaffa elnevezéssel (ma Feodoszija üdülőváros). Ez a távol-keleti kereskedelem hídfője volt. Egy muzulmán-keresztény konfliktus nyomán a tatárok megostromolták Kaffát, de időközben seregükben kitört a pestis. Parancsnokuk látva, hogy képtelen a várat bevenni, kitalálta, hogy hajítógépekkel a pestisben meghaltak holttestét lőjék be a várba. Így a falakon belül is gyorsan elterjedt a kór. Végül a védők kénytelenek voltak a várat feladni szabad elvonulás biztosításával. A genovaiak először Konstantinápolyban kötöttek ki, s ott 1347-ben már fellángolt a pestis, aztán tovább hajóztak Ciprus, Genova, Velence irányába, ahol 1348-ban kezdődött a nagy járvány, amely aztán egész Európára kiterjedt, s az akkori lakosságnak körülbelül egynegyedét elpusztította. Ezután tíz-húsz évenként végigsöpört a kontinens egyik-másik részén a vész. Magyarországi bizonyítható jelentkezését Nagy Lajos király idejére teszik, de Mátyás király idejében is dühöngött, az 1470-es évek második felében.

Pestisjárvány áldozata lett Heltai Gáspár is

Az első nagyobb erdélyi pestisjárvány elindítását a Nándorfehérvár 1456-os ostromát követően hazatérő, a táborban megfertőzött katonáknak tulajdonítják. 1510-ben megint egész Erdélyben dühöngött a pestis, s feljegyezték, hogy Nagyszebennek sikerült ellenállni: Hans Saltzmann városi orvos megszervezte a vesztegzárat, s így a kór nem juthatott be az erős falakkal védett városba. 1554-ben újra a járvány tombolt. 1571-ben járvány hírére a kolozsvári tanács arról tárgyalt, hogy temetőhelyet kellene nyitni, mert a templomok körüli sírkertek mind beteltek. 1573. február 3-án döntést is hoztak: a várost körülvevő kettős kőfal közötti „várkertek, kőkertek” közül kettőt, a keleti és a nyugati falak mentit jelölik ki temetkezési helyül. Itt nem lehet sírköveket állítani, úgyhogy a közelebbi városfal egy-egy kövét csiszolják le, s arra vésik a halott feliratát. Az 1574-es nagy pestisjárvány áldozata lett a szászok plébánosa, az első kolozsvári nyomdász, magyar prózaíró Heltai Gáspár is. Őt még valószínűleg a templomkertben hantolták el.

Ekkoriban írta Európa egyik legtöbbet idézett traktátusát a pestisről a Kolozsvárt született Kolozsvári Jordán Tamás (1539–1585) orvos. Páduai és bécsi tanulmányok után 1570-ben Morvaország főorvosa lett, s Brünnben élt és gyógyított. 1576-ban Frankfurtban jelent meg a pestis jellemzőiről írt latin nyelvű munkája. Egy évvel később ugyancsak ő közölt latin nyelvű kötetet a gall betegségről, vagyis a szifiliszről.

Temetőhely kellett a sok halottnak: Házsongárd

A következő nagy pestisjárvány 1585/86-ban pusztított Kolozsvárt. A megelőző nyáron nagy szárazság volt Erdélyben, s azt éhínség követte. A legyengült lakosság tömegével esett a kór áldozatául. Már tavasszal annyi volt a halott, hogy a kolozsvári tanácsnak új temetőhely után kellett néznie. 1585. május 11-én hozzák a többször emlegetett határozatukat: „Elsőben látván őkegyelmek az istennek ostorát és az halálnak naponként való gyarapodását, a temetőhelynek is alkalmatlan voltát, az sok benne fekvő testek miatt úgyannyira, hogy ahol sírt ásnak, mindenütt eleven testre találnának. Gondolkodva azért őkegyelmek városul […] végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kis ajtón kívül való földben, ahol mostan az dinnyét vetették, egy jó tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek…” Ez az új temetőhely lesz a Házsongárdi temető. Ettől fogva századokon át e sírkert a leghitelesebb, kőbe vésett krónikáját nyújtja a kolozsvári járványoknak. Herepei János történész a múlt század első felében számba vette a temető összes 1750 előtti sírkövét, lemásolta feliratukat, s megállapította, hogy mikor dúltak nagyobb járványok a városban. Szerinte minden 10-12 évben volt egy kisebb-nagyobb pestisjárvány. A nagy járványok idejét az arra az évre eső kövek jóval nagyobb száma is bizonyítja. Ez az 1585/86-os járvány a téli hidegben kissé enyhült, majd a következő év tavaszán újra fellángolt olyannyira, hogy az iskolákból haza kellett küldeni a diákokat, s a Torda (ma Egyetem) utcai kiskapuhoz állandó őrt állítottak, aki csak olyankor nyitott kaput, ha halottat szállítottak ki a temetőbe. A következő járványok idején, amikor hirtelen napi több sírt kellett nyitni, lehetőleg új parcellát vettek használatba, hogy ne kelljen régebbi sírokat megbolygatni. Ezért a temető aránylag gyorsan kúszott fel a domboldalon.

A következő járványok 1618/19-ben, majd 1622/23-ban jelentkeztek a városban. Az utóbbiról Segesvári Bálint készített feljegyzéseket. Szerinte 1622. augusztus 10-én halt meg az első áldozat, Csanádi János uram. Meghalt a szász prédikátor és a református esperes is. A járvány eltartott a következő év nyaráig: „Az 1623. esztendőben is Januáriusban grasszált, és nyárban, ugyanakkor is sok ember holt meg ebben az esztendőben az pestis miatt”. Volt nap, hogy 125-öt is temettek. Ez alighanem túlzás!

Az újabb, 1633/34-es járványról szintén Segesvári számolt be: „1633 júliusban indultatott egy nagy pestis, mely tartott 1634-ben is. Az kikre számot tartottam bizonyoson: az városból az Torda utcai ajtón kihordottak nro. 1098, az 1634 esztendőn kívül; azon kívül az kiket az Hóstátból odahordtak, és az Szentpéterben és az hídelvi ispotályban temettek.” Tehát csak a falakkal övezett belvárosból vittek ki 1098 halottat, a hóstátiakat a fal külső oldala mellett vitték a temetőbe, s volt a Szentpéteri templom körül és a későbbi Astoria szálló helyén (a mai Horea út elejének bal oldalán) lévő ispotály mellett is temető. A kb. 8000 lakosú városnak legalább egynegyede meghalhatott. E pestisnek lett áldozata a bibliafordító és szótáríró Szenczi Molnár Albert is.

Megint 1645 augusztusától 1646 áprilisáig dühöngött a kór a városban. Ha nagyon hideg volt a tél, pár hónapig alig volt megbetegedés, de aztán tavaszra megint előjött a lappangó betegség, s elvitte, akit addig megkímélt. 1654-ből egy kisebb járványról is van feljegyzés.

Hadakozás, seregjárás is terjeszti a pestist

1660 szomorú év Erdély történetében. II. Rákóczi György – lengyelországi kalandját követően – itt esett el Kolozsvár határában. Török–tatár seregek járták a védelem nélkül maradt országot. Kolozsvárt is megostromolták, s ekkor mentette meg a várost Linczigh János királybíró. A hadakozás, a seregjárás magával hozta az 1661 tavaszán elterjedő pestist, amely októberig dühöngött. Csak az unitáriusok 400 halottat temettek, a reformátusok is legalább ennyit. Ekkor halt meg egymás után Beke Dániel és Járai János unitárius püspök, valamint az említett királybíró, a szintén Linczigh János nevet viselő céhmester édesapja. A körülbelül 10 000-es lakosságú várost éppen megtizedelte a járvány.

Hosszabb szünet után a kuruc-labanc küzdelmek végén jelentkezett megint a pestis. Nem véletlenül: az ilyen háborús időkben nagy a népmozgás, a város elöljáróinak a hadi eseményekkel kell foglalkozni, nem pedig az egészségüggyel. Ekkorra különben Kolozsvár lakossága 5000 főre esett vissza. A pestis első hulláma 1708-ban érte el a várost, aztán 1710 júniusától az év szeptemberéig szünet nélkül pusztított. A feljegyzéseket készítő Szakál Ferenc röviden így fogalmazott május táján: „Rettenetes döghalál”. Augusztusban aztán szomorúan jegyezte föl, hogy 16 éves, Péter nevű fia is elhunyt: „igen nehéz betegen, 4 Augusti, megholt a pestisben, az Úristennek rettenetes ítíletinek idején”. Naponta 75 halottat is temettek, július 12-én pedig 105 temetésre került sor. Jövedécsi András unitárius plébánost is elvitte a kór. Alig tíz év múlva, 1719/20-ban újabb járvány ütötte fel a fejét. Ekkor halt meg Kolozsvári Dimién Pál, az unitárius főiskola igazgatója, városi plébános, aki különben külföldi tanulmányútjáról orvosi diplomával tért haza, s itt az előző járványok idején gyógyított is. Ekkoriban merült fel először, hogy külön pestiskórházat kellene létesíteni, ennek helyét a Kül-Magyar utca végétől balra a Kétvízközt jelölték ki, a csertörő malom mellett, nagyjából a későbbi Szentpéter (ma Buftea) utca végén. Amikor éppen nem volt járvány, ide gyűjtötték be a leprásokat is.

A fertőzött házakat pirossal jelölték meg

Az 1723-as kisebb járvány után 1738 szeptemberében tört ki az utolsó nagy pestisjárvány. Ennek történetéről Alexandru Lenghel 1930-ban disszertációt írt, úgyhogy eseménysorát részletesebben ismerjük. Augusztusban Tordán ütött ki a kór, a várost karanténba helyezték. Hiába, mert szeptember 27-én már Kolozsvárt is jelentették az első megbetegedést. Még a karantén kihirdetése előtt, főleg a vidéken is házzal bíró nemesek elmenekültek a városból, mások rokonokhoz költöztek. Szeptember 29-én felállították az Egészségügyi Bizottságot, amelyben kirurgus-orvos mellett egy patikus, beteg-, illetve halottkém, hullaszállítók főnöke stb. vett részt. Megnyitották a pestiskórházat a Kőmál aljában, a Szt. Erzsébet ispotálynál (ma a volt Astoria szálló telke). Mivel itt nem volt elég hely, ismét használatba vették a Szentpéteri templomtól balra eső lazarétumot. Október elsején már 15 fertőzött házat tartottak nyilván, a házakat pirossal jelölték meg. 1739 januárjában az egész város karantén alá került. A bevezető utcákhoz sorompókat állítottak, s csak nagyon indokolt esetben lehetett kimenni vagy bejönni. Az istentiszteleteket is betiltották. Naponta 8-10 embert temettek. Augusztus 7-én járt le a szinte egy hónapig tartó járvány, a halottak számát 800-ra becsülték. Ez a 7500 fős lakosság megtizedelését jelentette. A járvány méretét jellemzi, hogy 1739 februárjában a városi tanács a főkormányszékhez fordult, hogy engedélyezze egy új városi temető megnyitását, mert nincs hova a halottakat eltemetni. A járvány az egész országra kiterjedt, s csak 1741-ben szűnt meg.

Kolozsvár első térszobra a fogadalmi oszlop

A Mária-oszlop eredeti helyén, az Egyetem utcai kis barokk téren

Az akkoriban már Habsburg-uralom alá került Erdélyben is divatba jött a járványtól való megszabadulást emlékezetessé tenni, hálából a megmaradásért vallásos szimbólumokkal díszített fogadalmi oszlopokat, kapukat emelni. Kolozsvár is két ilyen értékes emlékművel gazdagodott. Gróf Kornis Antal főkormányszéki tanácsos és felesége készíttetett 1744–1746-ban egy fogadalmi vagy Mária-oszlopot Anton Schuchbauer szobrászművésszel. Ezt a Farkas utca és a mai Egyetem utca találkozásánál akkor kialakult kis barokk téren állították fel, s a város első térszobra volt. Ausztriai hasonló alkotásokból ihletődött. Lépcsőzetes magas hatszögű talapzaton nyugszik az angyalfejekkel és felhőkkel átfont oszloptörzs, ezen egy lendületes Mária-szobor áll. Testét fodros lepel fedi, arca fiatalos. Jobbját drámai mozdulattal mellére teszi, balját egy kerubfejen pihenteti. Az, hogy Mária a földgömbön tekerőző kígyóra tapos, a gonosz legyőzésére utal. Egykor fejét kovácsoltvas csillagkoszorú övezte. Az egyetem főépülete előtti helyen zavarta a kommunista hatóságokat ez a vallásos jellegű emlékmű, úgyhogy 1959-ben lebontatták, s két év múlva a Szentpéteri templom mögé állíttatták fel. Ott aztán teljesen őrizetlenül lévén, a külvárosi csőcselék többször megcsúfolta, díszeitől megfosztotta az oszlopot. Jelenleg szó van arról, hogy az oszlop visszakerüljön eredeti helyére, ahol a belváros dísze lehetne.

A fogadalmi kapu eredeti helyén, a Szent Mihály-templom előtt

Bíró János kolozsvári plébános fogadalmi kaput emeltetett 1747-ben a Szent Mihály-templom elé, ugyancsak a járvány megszűntére emlékeztetően. Kivitelezője Johannes König bajor szobrász volt. Amikor a főtéri templom körüli épületeket lebontották, ez a kapu magára maradt, úgyhogy 1899-ben a Szentpéteri templom elé költöztették. Sajnos, az eredetinél kisebb méretre vették a kaput, de a szobrok és a központi szoborfülke hiteles barokk alkotás. Ebben kerek arcú fekvő nőalak látható, fején rózsakoszorú, egyik kezével fejét támasztja, a másikkal ölében koponyát tart. Fölötte, a kapuzat csúcspontján áll a sárkányon győzedelmeskedő Szent Mihály arkangyal római katonának öltözve. Ettől balra és jobbra három-három szobor áll: Borromei Szent Károly (esetleg Assisi Szent Ferenc), karjában feszülettel; fatörzshöz kötve a lenyilazott Szent Sebestyén; Keresztelő Szent János szobra lábánál a báránnyal, jobb keze eredetileg keresztet tartott; Evangélista Szent János, kezében könyvvel és kehellyel, lábánál a saskeselyű; Szent Rókus szobra lábánál a kutyával; Nepomuki Szent János kezében feszületet tartó szobra a kapuzat jobb szélén, szinte azonos a bal szélen lévő szoborral. A művész remek komponáló képességét bizonyítja e mű.

Katonaság felügyelte az erdélyi vesztegzárt

Erdélyben még pusztított néhányszor a pestis, de Kolozsvárt már nem érte el. Nagyobb jelentőségű volt még az 1755/56-os járvány, amely Brassóból indult ki, s történetét Filep Gyula, utóbb Kolozs vármegyei főorvos, írta meg 1900-ban. Ezt Havasalföldről titokban érkező két román juhász csempészte be Brassóba, az ottani román közösségbe. Miután a város igyekezett elkerülni a járványállapotot, az Erdélyi Főkormányszék melletti Egészségügyi Bizottság kérésére Mária Terézia a luxemburgi eredetű Adam Chenot bécsi udvari orvost küldte Erdélybe a tények megállapítására. Ő aztán diagnosztizálta a pestist, s megszervezte a hatásos védekezést is. Így 1756 júniusától egész Erdélyre vesztegzárt hirdettek, kirendelték a katonaságot a betartatására.

A pestis világviszonylatban nem szűnt meg, minduntalan egyik-másik ázsiai, afrikai közösségben felüti a fejét, s amíg felismerik, s a védekezést, gyógyítást nemzetközi összefogással beindítják, jó néhányan meg is halnak. Legutóbb, 2017 nyarán Madagaszkáron pusztított a kór, 2348 fertőzöttből 202-en haltak meg.

A 19. század első évtizedeiben már úgy hitték, hogy a kontinens megszabadult a  legrettegettebb kórtól, legfeljebb háborúzások zavarhatják meg a polgári életet. S akkor, az 1820-as években egy újabb, hasonlóan vészes járványos betegség tűnt fel, igaz egyelőre csak a távoli Orosz Birodalomban. Ez volt a kolera.

Eleinte tehetetlennek bizonyult a kolerával szemben az orvostudomány, legfeljebb a pestis ellen már használt védekezési módszereket vetették be, mindenek előtt a karantént. A kolerát is egy baktérium terjeszti, amelyet csak 1884-ben fedezett fel Robert Koch, a Nobel-díjjal is kitüntetett világhírű német bakteriológus: Vibrio choleraenek nevezték el. Idővel kitűnt, hogy a kolerát nem az emberek vagy állatok adják át egymásnak, hanem főleg vízzel, nedvességgel terjed, a mosatlan nyers gyümölcsök, kihűlt ételek, valamint a fekália és a hányadék továbbítja. Tehát első sorban a köztisztasági viszonyok javítása járulhat hozzá felszámolásához. A baktérium többnyire a gyengébb egyedeket (gyermekek, idősek) sújtja, s akár egy nap alatt is halált okozhat, de rendszerint két-három nap után jelentkeznek a vészes tünetek: hasmenés, mely idővel vízszerű székletet eredményez, hányás, görcsös rohamok (amikor már nincs mit hányni), állandó szomjazás, végül az eszmélet elvesztése. Ha idejében kellő mennyiségű folyadékhoz, sóhoz, cukorhoz jut a beteg, megmenekülhet. Régebbi időkben 60%-os volt a halálozási arány. Napjainkban a hidratálás mellett alkalmazott antibiotikum sikeres gyógymódot biztosít. A kolera ázsiai meleg területeken egész évben pusztít, európai variánsa csak a nyári meleg idején okoz járványt. A betegség régi magyar neve az epemirigy volt.

A kolera őshazája India, a Gangesz mocsaras vidéke. Ott századokon át ismert kórképnek számított. De sokáig úgy tartották, hogy hidegebb éghajlatú tájakon nem okozhat járványt. Aztán az 1810-es években kissé mutált a baktérium, s alkalmazkodott a hűvösebb környezethez is. 1817-től kezdve egész Ázsiában elterjedt a kolera. Az 1826-ban kitört orosz–perzsa háború során átterjedt az orosz katonákra is, akik aztán hazavitték az ország európai részére. 1829-ben már Moszkvában is felütötte fejét. Aztán az 1829/30-as hideg tél mintha végét vetette volna a járványnak, de 1830 tavaszán már az egész Orosz Birodalom a fertőzéstől szenvedett. Az 1830/31-es orosz–lengyel háború nyomán Lengyelország szintén fertőzötté vált. Galícián át jutott be a kór a Habsburg Birodalomba. Akkoriban gyakran a vándorló cigányokat, görögöket és zsidókat vélték terjesztőnek. 1831 nyarán elérte a betegség Pest-Budát, ahol július 14-től szeptember 24-ig végzett nagy pusztítást. A 4296 megbetegedett közül 2370-en haltak meg. Júliusban Magyarország tíz vármegyéjében jelentkezett a ragály.

Erdélyben minden vásárt, sokadalmat betiltottak

Erdély akkoriban a Habsburg Birodalmon belül külön állam, nagyfejedelemség volt. Itt a Főkormányszék vagy Gubernium képviselte a végrehajtó hatalmat, tehát ennek kellett a védekezést is megszerveznie. Minthogy júniusban már Moldovában, kiváltképp Jászvásáron tombolt a vész, s rövidesen Havasalföldre is átterjedt, az erdélyi keleti és déli határokat sorompóval zárták le, s az Oroszország és Moldova felől érkezőket 20 napos karanténba helyezték. Királyi biztosokat neveztek ki a védekezés megszervezésére. Minden vásárt, sokadalmat betiltanak. Magyar és német nyelvű nyomtatványban közölték a kolerával kapcsolatos főbb tudnivalókat, a megelőzés módozatait.

            Az óvintézkedések ellenére a kolera Erdélyben is terjedni kezdett. A kolozsvári városi tanács július 11-én foglalkozott a védekezés megszervezésével. Így a városba vezető fő utakra sorompót állíttattak, s állandó őrséget biztosítottak, itt csak a passzussal rendelkezők léphettek a városba. A többi utca végét karókkal rögzített tövissel zárták el, s naponta ellenőrizték, hogy nem tettek e kárt a torlaszban. A pásztorokat kötelezték, hogy minden gyanús csellengő személyről értesítsék a városvezetést. A város minden fertályába egy-egy centumpátert (a százas tanács tagját) küldtek ki a védekezés megszervezésére. A papokat utasították, hogy a templomban a hívekkel ismertessék a védekezés módozatait. Augusztus 2-án gróf Degenfeld Ottó guberniumi titkár, mint a városért felelő kormánybiztos jelentkezett a városi tanácsülésen és ismertette a teendőket. Így például Egészségügyi Bizottságot állítottak fel, amelybe a kormányszéki két kiküldött mellett a tanács három tagja (Veszprémi Elek rendőrkapitány, Szentkirályi Mihály és Lukács György tanácsosok) valamint a városi főorvos, Barra Imre vett részt. Két ispotályházat állítottak fel 30–30 beteg számára, a várost tizedekre osztották, s minden tized élére egy tanácsost küldtek ki, akinek naponta jelentést kellett tennie az esetleges megbetegedésekről. Szeptemberben az idő lehűlésével a járvány is csendesedni látszott. De a hideg tél elmaradt, s november végén megint terjedt a kór.

Kolozsvár: hatásos intézkedések, fegyelmezett lakosság

            Kolozsvárt december 2-án egy Belső Közép (Deák Ferenc, ma Hősök) utcai házból jelentették az első esetet. A városvezetés a gyógyító munka hatásosabb megszervezésére hazahívta a Bécsben éppen diplomát szerzett Pataki Dániel orvosdoktort, hogy a koleraorvosi teendőket lássa el Barra doktor mellett. Két képzett kirurgus is segítségükre van. A betegség december 17-től 22-ig tombolt, napi 30 körüli a megbetegedések, 10 a halottak száma. A két koleraház már nem is bizonyult elegendőnek, úgyhogy újra megnyitották a Magyar utca végétől balra fekvő régi lazaretumot, ahol korábban a pestiseseket és leprásokat kezelték. December 24-től volt tapasztalható a betegség intenzitásának csökkenése. Január 16-án jelentette Barra Imre a Főkormányszéknek, hogy Kolozsvárt megszűnt a kór. A 15 000 fős lakosságú városban 509 megbetegedést jegyeztek fel, közülük 92-en hunytak el. Pataki Dániel jelentésében hangsúlyozta, hogy a járvány aránylag gyors, kevés áldozatot követelő lefolyása a hatásos guberniumi intézkedéseknek és a lakosság fegyelmezettségének volt tulajdonítható. Barra főorvos a betegeket az általa kikevert Barra-cseppekkel gyógyította, s ezzel hírnevet szerzett. A járvány után a bécsi udvar aranyéremmel tüntette ki. 1854-ben bekövetkezett halála után díszes, neogótikus, mellszoborral ellátott síremléket állítottak neki a Házsongárdi temetőben. Tőle nem messzi nyugszik Pataki Dániel, a későbbi országos főorvos, aki kis füzetet tett közzé a betegség lefolyásáról: A cholera Kolosvárt (1832). Erre is alapozva írta meg a járvány erdélyi történetét annak századik évfordulóján, 1931-ben unokaöccse, az orvostörténész Pataki Jenő. 

            Csak másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy újból felbukkanjon a kolerajárvány veszélye. 1846/47-ben egész Európa rettegett a kórtól. 1848 nyarán már Moldovában és Havasalföldön pusztított a betegség. Valószínűleg ezúttal is Brassónál lépett be Erdély területére 1848 őszén. Ekkoriban azonban a forradalom és az azt követő szabadságharc eseményei annyira lefoglalták az államvezetést és a közvéleményt, hogy a járvány egészen háttérbe szorult. Még a forradalom idejét tárgyaló nagy munkákban is csak a hadikórházakról lehet olvasni, esetleg mellékesen említik, hogy volt kolerás eset is. Két évvel ezelőtt Gál Edina is hiába kereste az erdélyi sajtóban a kolera nyomait, alig talált adatokat rá nézve. Nem jelzi, milyen forrásból vette, hogy 1848-ban 77-en, 1849-ben 241-en haltak meg Kolozsvárt kolerában. A járvány 1849 januárjában, a hideg idő beköszöntével kissé lanyhult, de aztán 1849 tavaszán még jobban terjedt. Az országra törő orosz seregekben is sok volt a kolerás megbetegedés.

Az „utolsó nagy” koleravész a kolozsvári sajtóban

            A következő, kisebb kolerajárvány 1854/55-ben pusztított Erdélyben is, de Kolozsvárt nem érintette.