Az ember erkölcsi lény, tehát jó is, rossz is. Hangsúlyozom, nemcsak jó, vagy nemcsak rossz, hanem mindkettő egyszerre. Van, aki inkább jó, van, aki inkább rossz, némely dologban jó, másban rossz (a patologikus típustól eltekintek). Ebből következik: ha valaki magát az abszolút jó megtestesítőjének tekinti, az vagy hülye, vagy még nem gondolkodott eleget önmagáról. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk eltúlozni egyik-másik pozitív vonásunkat.
Példának itt vagyok én. Sokáig azt hittem, hogy szeretem a kutyákat. Addig, amíg egy régi tanítványom (mellesleg tanár is voltam valamikor) fel nem világosított az ellenkezőjéről. Legalábbis az ő logikája szerint. Egy alkalommal ugyanis, amikor beagle-emet sétáltattam, észrevette, hogy kerülöm a kóbor kutyákat (ill. visszafogom a kutyámat más kutyák közeledésekor), és tudtomra adta, hogy szerinte aki szereti a kutyákat, az minden kutyát szeret. Mindjárt az emberekhez való viszonyomra gondoltam: aki szereti az embereket — márpedig én szeretem —, az minden embert szeret. Elvileg — nyugtattam meg magam. Mert konkrétan nem kedvelem bárkinek a társaságát. Pontosabban bizonyos viselkedéseket ellenszenvesnek érzek, akárcsak a kutyák esetében, és lehetőleg kerülöm az ellenséges embereket, mert alapjában békés a természetem.
Úgy gondolom, ez nem mond ellent annak, hogy a szeretet tulajdonképpen nem érzés, kedvelés, vonzódás – hanem magatartás, közösségvállalás embertársainkkal, a másik ember emberként való feltétlen elfogadása, megértése, segíteni akarása, ami azon a felismerésen alapul, hogy valahol mindannyian összetartozunk, ugyanabban a közös sorsban osztozunk, ezért erkölcsi kötelességünk, hogy kölcsönösen vigyázzunk egymásra. Az más kérdés, hogy világunk nem így működik.
Visszatérve a kutyákhoz, mit kezdhetek egy agresszív kutyával? Be mer-e menni valaki ismeretlenül egy olyan ház udvarára, amelynek kapuján ez áll: „Harapós kutya”? Főleg, ha arra gondol, hogy a „harapós” kifejezés igazi értelme talán nem is a kutyára vonatkozik, hanem a gazdájára, lévén a kutya az emberhez érzelmileg legközelebb álló háziállat. Jártam már első ízben olyan háznál, ahol a ház őrzője meglepően barátságosan fogadott. Kétségtelen, hogy mind az emberek, mind a kutyák különböznek, tehát nem lehet mindenikűk egyformán kedves számunkra. Nem mondhatod igazi barátodnak azt az embertársadat, aki mindenről csak a hasznosság (különösen a saját haszna) szempontjából ítélkezik.
A minap az utcán egyik távoli ismerősöm bámult rá hosszan az ebemre, amint közeledtünk feléje. Gondoltam, mindjárt áradozni fog, mint a beagle kedvelők általában, a beagle szeretetre méltó „isteni” természetéről. Ám, a legnagyobb csalódásomra, nem így történt. Mihelyt a közelébe értünk, felém fordult és kéretlenül, szinte kiabálva szövegelni kezdett. Egy vadászélményét elevenítette fel röviden, amelyben egy beagle is szerepelt, mégpedig negatív értelemben. A történetben ugyanis a kis (eredetileg) vadászeb — az előadó legnagyobb felháborodására — nemhogy elősegítette volna a vadászatot, hanem inkább lehetetlenné tette azáltal, hogy vonításával elűzte a közelben, látótávolságban lévő vadakat. Ilyen kiábrándító eset után nyilvánvaló — közölte, legyintve lekicsinylően —, hogy a beagle kutya semmire sem jó, és, hogy méltó a megvetésre.
Így lett kegyvesztett a beagle, a legszelídebb kutya. Ezek után sietve búcsúztam, és kedvencemmel továbbhaladva elgondolkodtam emberem jellemén. Próbáltam megérteni durva kifakadását. Távol áll tőlem, hogy hibáztassam. Talán ő áll a legközelebb „prózai” világunk eszményéhez, a metafizikusok által annyit bírált, a teljesség átélését, az autentikus emberi létet tagadó haszonelvűséghez, a törtető életmódhoz, ami meggátolja abban, hogy a dolgokat önmagukban, a maguk szépségében is szemlélje. Van abban valami, hogy a kutya a gazdáját képviseli. Ez jó is, rossz is, attól függően, hogy milyen az ember. Nem megy ki a fejemből az a kutyatulajdonos, aki azzal hivalkodott, hogy az ő kutyája nagyobb, erősebb, agresszívebb. Azért az ember mégiscsak más. Az ember empatikus és felelős lény, aki képes magában legyőzni a gyűlöletet és a gonoszságot. A kutyák pedig, bármennyire is közel állnak hozzánk, mégsem emberek. De mi mennyire vagyunk emberek? Mindazonáltal tovább töprengek. Mire is jó beagle kutyám, ha nem lehet vadászni vele? Nem tudom. De jó, hogy van.
