Luc Besson 2014-ben készült tudományos-fantasztikus filmjének címadó fiatal hősnője, Lucy (aki nem véletlenül viseli az egyik leghíresebb, a paleoantropológusok által csontmaradványokból rekonstruált „ősasszony” becenevét), egy végzetes kimenetelű baleset folytán eljut agyi kapacitása 100%-os kihasználásához. Sietnie kell, mert — mint megtudja — már csak egy napig élhet a véletlenül testébe került ismeretlen szer miatt. Ugyanakkor rohamosan nő agyának teljesítőképessége. Először hatalmas energiával képes uralni saját testét, tárgyakat, embereket mozgat távolról, érzékeli a dolgok belső szerkezetét és mindazt, ami mindennapi tudatunk számára hozzáférhetetlen, majd egy magasabb szinten megnyílik számára a világmindenség, visszamegy a múltba, az emberré válás kezdetéhez, ahol találkozik névrokonával, Lucyval, a már említett előemberrel. Végül identitása feloldódik a létezés egészének tudatosságában, vagyis mindentudóvá, test nélküli tudattá válik.
Mindez természetesen fikció. Nem várhatjuk, hogy a közeli, vagy akár a távoli jövőben valósággá váljék. Még akkor sem, ha az emberi tudat egyes funkcióinak számítógépes modellezése és átvitele a fizikai rendszerekre a jövőben ezt elképzelhetővé teszi. Úgy tűnik, abszolút tudás és emberi létezés kizárja egymást. Különben is, ki választaná a tudást az élet helyett? De milyen élet helyett? Lucy szerint „az, amivel azonosítjuk magunkat, annyira primitív”. Beszűkült tudattal élünk, életünk feldarabolódik. Megszoktuk, hogy a hatalom, a birtoklás és a haszon irányít bennünket. Bebizonyosodott például, hogy a nagy divatban lévő „globalizáció” nem több egoisztikus világhatalmi koncentrációnál. A nemzetközi viszonyokban a tekintély szempontjából még mindig az nyom a legtöbbet a latban, hogy kié a korszerűbb hadfelszerelés, ki az agresszívabb. Tudati, erkölcsi fejlődésünknek kellene utolérnie technikai, tudományos fejlődésünket. Beszélünk a békéről, szeretetről, csak éppen szeretni nem tudunk. Mert ahhoz szükség van önmagunk, „bőrbe zárt énünk” túlhaladására, egy fejlettebb tudatállapotra, tudatunk kiterjesztésére, a teljességre irányulásra, annak tudatosítására, hogy még ha különbözünk is egymástól, valahol egyek vagyunk, ugyanahhoz az egészhez tartozunk, s életproblémáink megoldásának alapfeltétele az együttműködés (még a politikában is!).
Már egyes ókori gondolkodók megsejtették, és a legújabb tudomány számára is egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a valóság maga „tudatos”, az ember pedig része e valóságnak (a lényünket alkotó részecskék „tudnak” a világegyetem térben és időben legtávolabb lévő részecskéiről, kapcsolatban állnak velük). Eszerint csak akkor juthatunk el létezésünk magasabb minőségi fokára, ha egészben látjuk a világot, ha a „kozmikus tudat”, a világgal való egységünk, emberi összetartozásunk tudata veszi át az irányítást mindennapi cselekvéseinkben. Akkor majd senki számára nem lenne meglepő, hogy valaki kapcsolatot vél fölfedezni Lucy, a holisztikus szemlélet, a Beatles együttes, Beethoven, a kvantumfizika, Dosztojevszkij, a neurobiológia, Vincent van Gogh, egy kődarab, egy könnycsepp, egy mosoly, stb. között. Mert minden mindennel összefügg. Következésként nincs kitüntetett hely. Az emberibb valóság létrehozásában ezért lehet mindenki „alkotóközpont”. A világ közepe ott van, ahol éppen vagyunk.
