Azokra gondolok, akik időhiányra hivatkoznak annak megindoklására, hogy nem mennek el találkozóra, nem tesznek eleget a meghívásnak, nem vesznek részt rendezvényen, nem válaszolnak a baráti üzenetre, nem kérnek bocsánatot, nem tesznek szívességet, nem segítenek, nem néznek művészfilmeket, nem gondolkoznak stb. Felmerül bennem, ha mulasztásaiért valaki gyakran mentegetőzik azzal – magában vagy nyilvánosan –, hogy nincs ideje, nem lenne vajon jobb, ha önvizsgálatot tartana, és őszintén bevallaná magának, hogy tulajdonképpen nem is az időről van szó, hanem arról, hogy bizonyos dolgok nem számítanak. Például azért nem lép kapcsolatba valakivel, mert nem ad semmit az illető személyére; azért nem volt ott a rendezvényen, mert nem érdekli, ami ott zajlik; azért nem segített valakin (bár megtehette volna), mert önző, érzéketlen; azért nem jár olyan helyekre, ahol a művészetet, illetve az élet nagy kérdéseit érintő beszélgetés folyik, mert ez neki nem jelent semmit, s amúgy az elmélkedés meg a szépérzék is idegen tőle, inkább kedveli az olcsó ripacskodást, az igénytelen szórakozást stb.
Azért bizonyos értelemben igazuk lehet, az idő valóban nem a tulajdonunk, nem tárgy, amit birtokolni lehetne, sőt az idő te magad vagy a nagy elmúlás folyamatában! Ez azt jelenti, hogy létezésed tartalmát minden pillanatban választásod határozza meg. Ha azt mondod, nincs időd valamire, annyi, mintha azt mondanád, neked nem fontos az a valami, illetve van annál fontosabb. Eltekintek az objektív, fizikai akadályoktól (bár néha legyőzhetőek, ha nagyon akarunk valamit), illetve valamely cselekvés pillanatnyi elhalasztásától. Nincs időd a barátodra? A barátodnak nincs ideje rád? Akkor nincs barátod, és te sem vagy barát. Nincs időd gondolkodni? Akkor a legegyszerűbb, ha belátod, hogy nem szoktál hozzá, nem érzed a szükségét, vagy nincs meg a kellő képességed (ami önmagában nem teszi a személyiséget értéktelenné, a lényeg az őszinteség és a jóhiszeműség). Az idő tehát nem valami rajtunk kívüli, hanem mindig az aktuális cselekvés, a konkrét történés ideje, létezésem minőségét, mikéntjét kifejező fogalom. Másrészt tágabb öszszefüggésben az „időkrízis” társadalmi kötöttségeinkre utal, arra, hogy nem vagyunk önmagunk, mások rendelkeznek fölöttünk, a dolgok uralnak bennünket. Sokunkat teljesen leköt az elemi létfeltételeink biztosításáért folytatott ténykedés, a mindennapi munka, s közben még jól is érezhetjük magunkat, ha ez egyben önmegvalósítást, önkifejezést is jelent, vagy rosszabb esetben panaszkodhatunk. Ilyen szempontból a házasság is szükséges rossz, hiszen együtt jár bizonyos korlátozásokkal. Ugyanakkor helyzetünk teljes mértékben a saját felelősségünk, hiszen azzal, hogy elfogadjuk, tulajdonképpen választjuk. Ezért lehet az időt a szabad emberi egzisztencia módozatának tekinteni.
Nem mondhatom azt, hogy nincs időm, ugyanis mire kimondanám, már késő lenne. Nincs értelme kibúvót keresni. Ebben a pillanatban például csak egyet tehetek: elgondolkodni arról az emberről, akinek „nincs ideje”.
