Csak futóknak
Vannak nők, akikbe bele lehetne szeretni, de van valami, amiért nem szabad. Az alábbi sorok lassan gyűltek össze, cseppenként hullottak a pohárba, így lett belőlük must, édes, édes must, olyan, amit jó inni, csak bosszút áll az érzelmi emésztésen.
Persze ezek nem vegytiszta helyzetek. Lássuk csak. Kacagunk. Kacagás nélkül nem születik szerelem. Kacagni rengeteg módon lehet: cinkosan, kajánul, zavartan... majdnem szerelmesen. Ez a majdnem állapot azért jó. Sokat mond. De vissza a nőkhöz.
Miért, miért nem, az apróka hibáikat szeretem. Talán azért, mert ettől érzem, hogy nem tökéletesek, ettől lesznek reálisak, ettől érzem őket megérinthetőnek. Vegyük például ezt a szájat. Szívet formál, a tulajdonosa ideges, ezért elvékonyodik. Néha grimaszba rándul, bár azt hiszem, nem tud róla. A patyolat bőrből természetesen ugrik elő – a most épp mélyvörös rúzs. Talán pár perccel a találkozásunk előtt húzta ki az ajkát, összpontosítva, szigorúan nézve a tükörbe. Hozza magával ezt a készüléses hangulatot. A csészéjét nézem, ahogy az ajkához érinti. Finom mozdulatok, finom a lénye is. Nem marad lenyomat a porcelánon. Elkapja a tekintetem, kérdően néz: Mi? Megrázom a fejem. Beszélgetünk, a nap átsüt a kiengedett haján. A bőre, mintha bársony lenne, valami reklám photoshopolt bársonya. Kacag, nem is, inkább csitrisen vihog, újra – úgy, hogy bármikor felismerném, ha egy nagyobb teremben hallanám. Az ajka szélét nézem, ahogy a kacagásból komolyra vált. Nem viccelünk, komoly témánk van. Mi magunk. A csészét újra a szájához emeli, a vöröset megfogja a kávé feketéje. A szájprém belső része barna lesz mert kicsit cserepes, száradt ez a száj. Nem szólok neki, csak nézem, ahogy az ajka széle le és fel jár. Tépelődik magában. Arra gondolok, hogy meg akarom puszilni. Nem, nem megcsókolni. Puszit akarok nyomni az arcára, kimondatlan búcsúként.
Ugrunk. Ő, nos ő, ő mindig kacag. Ilyen egyéniség. Megtanultam tisztelni, hogy hullámzik belőle a feltétlen bizalom, a jókedv. Ma szép. Nem mindig az, de ma igen. Készült. Sok alapozót használ, az ajtóból látom már. Semmi értelme, az arca alapból is szebb, mint a vakolat, de ezt inkább nem mondom meg neki. Arra gondolok, hogy tiszteletet érdemel, ő is, mint minden lány, nő, asszony, aki a fürdőszoba tükre előtt hosszan álldogálva, vagy egy zsebtükör villanása alatt villámgyorsan ráncba szedi az arcát. Na de vissza rá. Látom a szemceruzát, halvány ajakfényt, ami formát ad a szépségének, de nem, nem fokozza azt: a legszebb az, ahogyan kacag. Ez is jellegzetes kacagás. Vidám és meleg. Azon tűnődök, hogy ő olyan. Olyan, akibe rettenetesen bele lehet szeretni. Intek a pincérnek: fizetek. Hadd maradjon a kacagása itt, hadd maradjon kacagósnak a fejemben, hadd legyen olyan, akire majd akkor is, amikor másba vagyok fülig szerelmes, úgy gondolok vissza, hogy kacag. Musicalbe, hollywoodi produkcióba illik bele a következő gondolatom, mosolygok is a magam által gyártott giccsen, ahogy végiggondolom, hogy ő túl szabad, tilos lenne megpróbálnom lekötni, mert a szerelem, az kötelék. Vele évek óta nem találkoztam.
És van a femme fatale. Nem mindenkinek, de nekem épp ő az. A találkozásunk első percében felizzott a levegő, a racionalitás mint egy öreg fürdőköpeny repült a szennyesbe. Nem szerettünk azóta sem egymásba, lezártuk azt a bizonyos ajtót, de azt, hogy a kulcsát eldobtuk, más aligha értheti. Ez volt az agy győzelme az ösztön fölött, mégis volt egy pillanat, amikor majdnem eltörött minden erőfeszítésünk. A kapcsolatáról beszéltünk, amelybe épp akkor lépett be, támogattam, biztattam, drukkoltam, mert a boldogságát is éreztem, és sütkéreztem a melegében. Halkan beszéltünk sok ember közt, talán suttogtunk, egymás szemét néztük, érveltünk, alátámasztottunk, felsoroltunk, értelmeztünk. Nem tudom, hogyan, és utólag ő sem tudta, mikor, de az érzékszerveim felvisítottak. A beszélgetésben, a külső zaj miatt, a halk szavak miatt, közel, túl közel került az arcunk egymáséhoz. Nem vettem észre. Talán ő sem. A villanást az alsó ajkam okozta, a melegség, ami rátapadt, a puhaság, a kellemesen nyirkos érintés – az ajka. A bordáim közt már indult a fogaskerék, az ujjamban pezsgett a mozdulat, hogy megragadjam, hogy egymásnak essünk, mint egy cselédregény hősszerelmesei. De több volt itt a cinizmus, és főként a döntés, hogy más úton járunk, és nem azon, amit az érzékeink diktálnak. Hátralépés, csikorogó fék, mint a vonatnál, itt is a megállíthatatlannak tűnő súly feszült a síneknek, és megállt. Hátrább léptünk, szemünk sem rebbent, folytattuk a beszélgetést.
Most a kávém szürcsölöm és a képernyő monoton fehérjét bámulom. Az elméletem is megvan a beleszeretéshez. Úgy kell, hogy szabadon történjen, hogy birtokoljuk egymást és nem. Mindezt egyszerre. Ha állunk a nyári fesztiválokon, akkor tudjuk élvezni a zenét, a leengedett kézben, műanyag pohárban pihenő rozéfröccsöt, engedjük, hogy a dj számítógépéből kanyargó dallam sodorjon, de legyen meg az a pillanat is, amikor a kezünk összeér, hirtelen jusson eszünkbe a másik fél, örvendjünk neki – majd térjünk vissza az előző állapotba.
Hogy ilyent ki ígér? Lehet úgy szeretni, mint elméletben? Alig hinném. De nem baj. Addig gyűlnek ők, a nők, akikbe nagyon bele lehetne szeretni. Kérdés, hogy szabad-e.
