Pörög a film a fejemben, a lenyugvó nap sugarai szépiafilterrel vonják be a várost. Figyelem a szemeket, az arcokat, a mozdulatokat. Mit mesélne a néni, aki a teraszon ülve egyedül issza a kávéját? Mit mesélne a zavarban lévő tinédzser srác, aki a buszon elkapta a lány tekintetét? Mit mesélne a kigyúrt fickó, aki a pici, aranyos kiskutyáját sétáltatja? Mit mesélne a nő, aki a boltban a hosszú sor miatt kötekedik? A lány, aki mosolyog a telefonja kijelzőjét nézve, vajon kitől kapott üzenetet?
Visznek magukkal az impulzusok, ahogy megtörik a fény az ablaküvegen, ahogy passzolnak a színek, ahogy összeérnek a vonalak.
Körülöttem minden csak villanás, mozaikkockák egymáson. A szememhez emelem a fényképezőgépet, katt. Megáll a fejemben vetített film. Ott állok a jelen és a pár másodperccel ezelőtti múlt határmezsgyéjén, nézem a kijelzőt. Majd felnézek. Semmi sem ugyanolyan, mint volt. Fogom mások történetét és zsebre vágom, beletuszkolom őket a megállított időbe. Pixelekbe ágyazott sztorik állnak adathalmazként a memóriakártyán. Olyan emberekről is őrzök momentumokat, akik engem nem is ismernek. Mesélnek a szemek, az arcok, a mozdulatok, a ruhák, az épületek, a terek és a színek. Megfagynak a percek a kezeim közt, ha akarom, megálljt parancsolok az időnek.
„Na, s akkor ti fotósok csak megnyomtok egy gombot, nem?”
