Még sötét van, amikor kikullogok a szobából. Reggelit készítek, uzsonnát pakolok, magamhoz térek, s a hajnali csendben erőt gyűjtök az előttem álló teendőkhöz.
Villámgyorsan elrepül ez a kis énidő, s fél hét előtt már a Matyi hátát simogatom, halkan az ébresztő dalt dúdolom, s igyekszem rávenni az előkészítős nagylegényt, hogy kibújjon a takaró alól, felöltözzön, és valami keveset reggelizzen. Aztán, ha mindennel megvagyunk, az iskolástáskát a hátára kapja, s gyors léptekkel elérjük az iskolabuszt, ami igazán nagyszerű találmány, főleg olyan városban, mint a miénk, ahol a reggeli forgalomban teljes a káosz, mindenki idegeskedik és stresszes.
Az iskolabuszt használó kismanók rendőri felügyelet alatt, biztonságban, jó társaságban, s a késés és parkolás miatt stresszelő szülői aggodalmak nélkül érkeznek be a suliba, majd az órák után haza. Gyermeknek és felnőttnek egyaránt könnyebb így indítani a napot. Az egyedüli izgalmat az okozza, hogy a hajnali kómás állapotban le ne késsük a sulibuszt – ami igencsak pontosan érkezik –, különben a feje tetejére áll minden.
Matyi buszra szállása után belefér még néhány apró simítás (értsd: anya megissza az életmentő kávét, sminkel), s már tekerünk is Pannával az oviba, nehogy lemaradjon a reggeliről. Amíg együtt jártak, szinte mindig elsőként érkeztek, hogy én is időben beérjek, manapság azonban, az új órarendem miatt, belefér, hogy az utolsók közt toppanjunk be, éppen csak az ajtózárás előtt. Izgulok is rendesen, hogy el ne késsünk. Ha mindenkit sikerül a megfelelő helyre lepakolni, végül megkönnyebbülten sóhajtok fel, gondolatban hátba veregetem magam, s próbálok ráhangolódni a sulis teendőimre.
Aztán az ovis/sulis program végén indul a délutáni menet. Gyakorlás, edzés, játszóterezés, s ha nagyon gyorsak és operatívak vagyunk, belefér valami, amit ők választanak: dupla esti mese, társasjátékozás, diafilmezés, hancúrozás vagy bármi más, persze szigorú időkeretben. Amennyiben viszont húzzák az időt, elmarad az extra, olyankor biza eltörik a mécses, s szomorúan kell ágyba bújni. Persze, ilyenkor mindig Anya a rossz, Anya a hibás, eszükbe nem jut, hogy milyen kegyetlenek a hajnalok, s én csak könnyíteni szeretném őket az időben ágyba bújással. Ezen a téren (még?) nincs újdonság.
Így megy ez nap mint nap, mióta Matyi előkészítős, Panna pedig nagycsoportos: pörög az élet, rohanunk, s jó látni, hallani, hogy mások is, nem csak mi.
De három hét után tisztelettel jelentem: kezdünk belerázódni, s természetesen kitartóan számoljuk a napokat a hétvégékig és az őszi vakációig.
