Szülőként az ünnepre hangolódás szerves velejárója, hogy ajándékötletek százai pörögnek a fejedben, s ha végre megszületik a döntés, hogy mi lesz a befutó, kezdődhet az újabb agytorna, ami a beszerzést, az előkészítést, a kivitelezést, a tökéletesen biztos rejtekhely megtalálását illeti.
Ilyenkor nagyon számít minden apróság, a varázslat ugyanis csak akkor lesz az igazi, ha a megfelelő pillanatban, a megfelelő formában, a megfelelő helyen bukkan fel. Fontos ugye, hogy ne lepleződjön le idő előtt, de az is, hogy ott legyen, amikor ott kell lennie, ne lapuljon a kelleténél tovább ott, ahova valamikor jól elrejtettük a kíváncsi tekintetek elől. Velem ugyanis előfordult már, hogy a szülinapi ajándékot jó fél évvel a köszöntés előtt beszereztem, aztán mégis a nagy napon kellett új ajándék után szaladgálnom, mert sehogy sem tudtam felidézni, hol is volt az a biztos dugihely, ahova anno jól elrejtettem az ajándékot. De előfordult már olyan is, hogy nagyon gyorsan kellett akcióznia a nagy szakállúnak, s mert több helyen lapultak az ajándékok, néhány apróság kimaradt a csizmákból, így kénytelen volt visszatérni, s a rájátszásban újabb adag kekszet zabálni, míg a csizmákba bekerült, ami előzőleg kimaradt.
A nagy angyalkodásban aztán mindenféle vicces helyzet kerekedik, amelyeket igyekszünk megfelelő higgadtsággal és hidegvérrel kezelni, nehogy megtörjön a varázslat. Egyik nap, amikor a szürke időjárást ellensúlyozandó, a piros kabát, piros sál, piros sapka öltözetemben mentem Pannáért az oviba, meglátott, s felkiáltott: né, az anyukám olyan, mint a Mikulás! Elkerekedett szemmel néztek a kispajtások, óvó nénivel pedig huncutul összemosolyogtunk, hogy bizony, nagyon is aktuális ez az öltözet.
Külön említést érdemelnek az olyan alkalmak is, amikor apával igyekszünk egyeztetni a varázslat körüli teendőket. Nem mindegy, ugye, hogy milyen huncutságot találunk ki figyelemelterelés végett, például olyankor, amikor érkezik a futár, s a csomagot jó lenne nem kibontani a kíváncsi tekintetek előtt. Egyelőre jól bevált trükk a mesenézés ilyenkorra ütemezése. Nem tűnt még fel ugyanis, hogy bár mindig igyekszem más tevékenységet kitalálni a mesenézés helyett, az ilyen esetekben mégis könnyen beadom a derekam. Ha tehát csenget a futár, lehet mesézni!
A meglepi pedig az unalmas, szürke futárszolgálatos csomagolásban marad, s mehet is a rejtekhelyre. (Aztán ember legyen majd a talpán, aki a felgyűjtögetett szürke kupacban megtalálja, amit pont meg kellene.)
Másik izgalmas terület a felnőtt témák megbeszélése – nem csak ünnepre készülődve. A folyamatos megszakítások miatt ezeket csak telefonon vagy chatüzenetben tudjuk nyugodtan megtárgyalni. Este ugyanis én sokszor hamarabb elalszom, mint a manók, így nem sikerül biztonságosan megbeszélni az ajándékozás körüli teendőket. De néha előfordul, hogy a gyerkőcök jelenlétében kell valamit sürgősen eldönteni. Ilyenkor én leginkább angolra váltok. Legutóbb, kissé frusztráltan attól, hogy nem érti, én miről beszélek apával, a kicsilány rákérdett: – Na mi van, anya, angol vagy?
– S akkor mikor jön a Mikulás?
– Ezt nem lehet előre tudni. Türelmesen ki kell várni, s nem szabad leskelődni utána!
– Az lenne a jó, ha szereltetne a segédeivel a szánkójára egy-egy szuperprofi GPS-készüléket, ami az iskolai órarendhez hasonlóan mutatja, hogy mikor éppen hol kell lennie. S milyen jó lenne valahogy rácsatlakozni erre a kütyüre, mert akkor pontosan tudnánk, hogy mikor jön, megmelegíthetnénk neki és a rénszarvasoknak a tejecskét, aztán behívhatnánk egy kis beszélgetésre, miközben válogathatunk a végtelen sok ajándék közül.
– De mi lenne így a nagyon pontosan beosztott időkerettel, s az ajándékokat váró sok-sok gyerekkel? Tudjátok, neki csak egyetlen hosszú éjszakája van, hogy az egész nagy világot bejárja, s mindenkihez eljusson.
– Akkor beszállunk mi is a buliba, szánkóra ülünk és segítünk az ajándékok kiosztásában! – válaszolták határozottan.
Szóval, kedves Mikulás, Angyal, nagyon vár(t)unk!