Előbb az ovi, aztán az edzések, a gitárórák, majd a suli, mind-mind új élmények, tapasztalatok, én pedig valahogy kívül rekedtem. Igyekeztem elkerülni a mi volt, milyen volt, hogy telt kérdéseket, hátha szívesebben elmesélik, kivel játszottak, milyen érdekességekről hallottak, milyen izgalmas dolog történt velük, vagy éppen mi szomorította el őket vagy bárki mást. De mindhiába. Próbálkoztam nyitott, kreatív kérdéseket megfogalmazni, valahogy mégis ráéreztek arra az óriási kíváncsisággal járó feszültségre, ami bennem volt.
Röviden válaszoltak: nem tudom. Nem emlékszem. Elfelejtettem. Én pedig ilyenkor szinte felvisítottam frusztráltságomban: hogy lehet elfelejteni? Hogy lehet nem emlékezni, hiszen most jöttél ki, éppen csak véget ért az aznapi kaland… S bár igyekeztem visszafogni magam, egyáltalán nem volt könnyű dolgom. Alig bírtam magamban tartani a keserű érzést, hogy nem mesélnek, nem avatnak be, pedig én annyi mindenre kíváncsi voltam/vagyok. Nőként, anyaként, pedagógusként minden aprócska részlet érdekel: a színek, a fények, a dallamok, a hangulat, a kapcsolatok, az eszközök, a feltett kérdések és az adott válaszok, az érzések és élmények mind-mind olyasmi, amiről szívesen hallanék. S bár nem ilyen bonyolult kérdéseket tettem fel nekik, valahogy mégis megpróbáltam őket rávezetni, hogy meséljenek, mert engem minden érdekel. Egyszerűen nem működött.
Lassan meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy nem fogom megtudni az összes részletet, hiába rágódtam órákig azon, hogy a huncut kismanóimmal mi történik éppen. De lehet ebbe beletörődni? Mikor pedig már kezdtem belejönni abba, hogyan kell elengedni a témát, feladtam a kérdezősködést, inkább a pillanatnyi helyzetre összpontosítottam. Aztán arra lettem figyelmes, hogy teljesen váratlan pillanatokban osztanak meg élményeket, történéseket, érzéseket: a játszótéri hintázás közben, az autós utazások során, s a legnagyobb kedvenc: az esti rutin részeként. Az újabb és újabb ráadás jó éjt puszi után, amikor már a szobából kifele mennék, akkor ered meg a nyelvük: De Anyaaaa, képzeld… Ilyenkor pedig eszükbe jut minden apróság, minden izgalom, s bár már alig állok a lábamon, aludni szeretnék, mégis erőt veszek magamon, és hallgatom, ahogyan belemerülnek a mesélésbe. Még az óvatosan feltett kérdéseimre is válaszolnak, így egész jól sikerül belelátni abba, ami akkor, ott velük történt. Lehet, már jó néhány napja, hete volt, de mostanra érett meg annyira, hogy elmondják. Áhá! Ez tehát a kulcs! Csak ember legyen a talpán, aki ki tudja várni ezeket a ritka pillanatokat! (S nem alszik bele a mese hallgatásába…)