Végül kiegyezünk, hogy Panna elmegy lefektetni a babákat, s míg a tejberizset kavargatom, sakkozhatunk egyet Matyival. Oda is tolja a széket a főzőlaphoz közel, felállítja a sakkfigurákat, s kezdődhet is a játszma. Közben Panna is (a szokásosnál hamarabb) végez a babafektetési rituáléval, s egy csomag kérdezz-felelek kártyával odajön mellénk, hogy ha már Matyival játszom, legalább egy kicsit figyeljek már rá is. Így a sakktábla, kártyák és fortyogó tejberizs háromszögében igyekszem minden téren kihozni magamból a legjobbat.
Bevallom, előfordul, hogy néhány Pannának feltett kérdés után, miközben Matyi a következő lépésen gondolkodik, elfelejtem, hogy melyik színnel játszom éppen a sakktáblán: Jaj, Anyaaa, az az én futóm, a sajátoddal lépjél! Vagy hosszabb stratégiai gondolkodás után ugyanazt a kérdést olvasom újra Pannának: Ez már volt, Anyaaaa, naaaa!
Vagy éppen a forró tejberizs preccel rá a karomra, s felszisszenek vagy csúnyát mondok, mire ők egyszerre: Jaj, Anyaaaa, ezért kapsz egy ikszet! (A csúnya beszédért, egymás csúfolásáért, feleselésért ikszeket írunk a gyerekeknek, s három összegyűjtött X után ők is kapnak egy visszautasító választ, amikor arra kérnek, hogy valamit játsszunk velük.)
A szakirodalom a több feladat egy időben történő végzését multitaskingnak nevezi. Az, hogy valaki képes multitasking üzemmódban dolgozni, sok helyen nagyon menőnek számít(hat), a helyzet azonban az, hogy a multitasking nemhogy elősegíti, hanem rontja a hatékonyságot, hiszen ahogy azt a fenti helyzet is mutatja, a figyelem szétaprózódik, meg-megszakad, így hátráltatja az elmélyült, figyelmet és koncentrációt igénylő feladatok végzését.
Soha ne voltam az a személy, aki egy időben csak egy projektben vesz részt, egy feladatra koncetrál vagy nem pörög folyamatosan, de mióta a két manó mellett dolgozni is visszaálltam, úgy érzem, hogy állandóan magamat próbálom utolérni, s mint mindig, most is a maximális eredményre törekszem: mindent időben, minden tökéletesen, minden téren teljesíteni.
S bár a gyermekeim egyelőre nem veszik zokon, hogy rossz bábuval lépek vagy ugyanazt a kérdést ismétlem, engem igencsak marcangol a bűntudat, hogy nem tudok teljesen jelen lenni ezekben a helyzetekben (sem). Abba pedig bele se merek gondolni, hogy ha tőlem (is) ezt látják, ők is ezt fogják folytatni, amikor kiskamaszként megkapják majd az első okostelefonukat. Ezek után, ugye nem kérhetem majd ki magamnak a teljes figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy ilyen nap/este után úgy zuhanok be az ágyba, mint akit jól elagyabugyáltak, s hálát adok, hogy az es(e)tek nagy többségében Apa is kiveszi a részét a mókuskerékből, így mindkét gyerkőc megkapja a figyelmet, a jelenlétet, s mi szülők is átélhetjük a közös játék örömét.
