Nem indult túl fényesen a 2025-ös évünk. A karácsonyi varázslat, a találkozások és a sok-sok mesés pillanat után beütött a krach: iskolakezdés előtti este a sürgősségre kerültünk Matyival, s mire tízig elszámolhattunk volna, már a kórházi szobában találtuk magunkat infúziós kezeléssel.
Mint kiderült, B-típusú influenza tombolt a kismanóm szervezetében, ez pedig nagyon súlyos végtagfájdalmakkal jár, mi pedig a hirtelen jelentkező, ijesztő, bénulásszerű tüneteket látva nem sokat tanakodtunk, hogy érdemes-e orvoshoz indulni.
Mondanom sem kell, hogy az influenza megállapítása után mekkora kő esett le a szívünkről, hiszen ilyen helyzetben a legrosszabb forgatókönyvek jutnak az ember eszébe, főleg, ha – a jó tanácsok ellenére – még egy gyors internetes keresést is lefuttatunk az orvosi vizsgálat előtt.
A kezdeti ijedtség után pedig próbáltuk feldolgozni a kialakult helyzetet: egyszemélyes ágy, egy párna, egy takaró, mi pedig ketten fáradtan és kimerülten, az éjszaka közepén egy kórházi szobában. Igyekeztünk nem sokat gondolkodni a folytatáson, összebújtunk, s hamar elaludtunk.
Aztán reggel átbeszéltük a történteket, s mint a megváltást, úgy vártuk az orvost. Abban reménykedtünk, hogy nem kell sokat bent maradnunk, és hamar hazaengednek.
De mint kiderült, bonyolultabb a helyzet mint aminek kinézett, így hat végtelenségnek tűnő napot kell a kórházban töltenünk.
Igyekeztünk tartalmassá tenni a napokat, próbáltunk derűsek, türelmesek, kreatívak lenni és nagyon vártuk a pénteki szabadulást. Matyi ugyanis jól volt, nem fájt már semmi, csak a bezártság, így arra készültünk, hogy a hétvégét már otthon fogjuk tölteni.
Amikor azonban a doki meghozta a végső döntést, miszerint bent kell maradnunk legalább hétfőig, kicsi hősöm nagyon elszomorodott.
Nem volt már jó a társasozás, a meseolvasás, a rajzolás, a szudokuzás, de még a Duolingo se tudta beszippantani. Mindegyre eszébe jutott valami. Elmondta, hogy ez a leghülyébb hely a világon. Pont olyan, mint amilyennek ő a börtönöket képzeli. Hideg a víz, nem lehet kimenni a folyosóra, koszos a WC, nem lehet focizni, s még az ágyon is rácsok vannak, mintha szökni akarnánk... Az ételről meg inkább ne is beszéljünk. Pfuj az egész! De legalább a szuris nénik kedvesek. Csak ne erőltetnék folyton, hogy románul beszéljek! De legalább Anya itt lehet velem.
Én pedig inkább nem soroltam, hogy mennyire embertelen még 2025-ben az ötcsillagos Kolozsváron, hogy a gyermeke mellé beutalt szülőt semmibe veszik: nem hogy külön ágyat, de még egy takarót vagy ételt sem kap. Miközben egész éjjel őrzi a kismanóját, figyeli az órát, hogy megfelelő időben hozzák-e a kezelést, azt hozzák-e, amit kell…
Napközben ugyanis olyan hibák történnek, amit egy másik munkakörben kirúgással büntetnének. Itt azonban egy vállrándítással letudják a dolgot. Mămica így, mămica úgy... – magyarázkodnak.
Résen kell tehát lenni, ez a folytonos készenléti állapot pedig nagyon megviseli az amúgy is aggódó és fáradt anyukát.
Arról nem is beszélve, hogy hétvégén fújt a szél, így még az a kevéske ebéd is elmaradt, a szolgálatos doki pedig éppen csak bepillantott, hogy minden rendben? – ha baj van, szóljunk, neki sok a dolga másfele.
Nem csoda hát, hogy kiborult a bili, amikor a hétfői orvosi látogatáson kiderült, hogy újabb vizsgálatokat végeznének, amit elmulasztottak előre jelezni, bent tartanának még.
Szinte toporzékoltam dühömben és tehetetlenségemben. Ezt látva, nem is kellett sokat érvelnem, megkaptuk az otthoni kezelést, s mint akit puskából lőttek, úgy iszkoltunk haza.
Nekem már hiába is mondogatták, hogy az otthon betegeskedő Pannát is be kellett volna vinnem, s akkor nyugodtabban maradtam volna én is. Mintha csak egy ötcsillagos szállodából menekültem volna… Eszméletlen!
